Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Nem vagyok történész, filmkritikus pedig végképp nem.
„Egyszerű néző vagyok, aki a dolgokba kicsit talán mélyebben belelátó kortárs szemével néztem a HBO-n futó A besúgó című sorozatot. Tisztában vagyok vele, hogy nem dokumentumfilmet, hanem játékfilmsorozatot néztem, amelynek nem kell történelmi pontossággal megidéznie az 1980-as évek második felének Magyarországát.
Művészileg szabadon szárnyalhat a képzelet, de bizonyos cölöpöket mégis le kell szúrni, ha már pontosan megjelöli a kort, amelyben játszódik. Nemcsak a díszletnek és jelmeznek kell korhűen idéznie azokat az időket, hanem a beszédmódnak, a politikai helyzetnek, a szereplők viselkedésének, a kor hangulatának is. Utóbbiak azonban egészen más világba kalauzolják a nézőt. A hatvanas, de inkább az ötvenes évek világába.
Ez azért súlyos probléma, mert éppen a lényeget nem ragadja meg a sorozat, azt, hogy a kádárizmus nem statikus, változatlan harminchárom éves időszak volt az életünkben, hanem nagyon is változó, gazdasági és politikai értelemben is folyamatosan átalakuló rendszer. Az ötvenes évek kőkemény diktatúrájából vált a nyolcvanas évekre szétesőfélben lévő, slampos, az állampolgárok felé egyre több gesztust tévő diktatúrává. És ha ezek a korszakok összemosódnak, elsikkadnak a filmben, akkor bosszantóan hiteltelen lesz minden.
A nyolcvanas évek közepén már nem úgy szervezték be a vidéki, teljesen apolitikus egyetemista fiút a szolgálatokhoz, hogy a beteg öccse gyógyszerének megvonásával fenyegették. Néhány évvel korábbról én is tudok egyetlen ilyen történetről. Bali Sándornak, az 56-os Munkástanácsok vezetőjének feleségét azzal zsarolták, hogy ha a férjének nyilvános temetést rendez, akkor nagybeteg fiától megvonják a drága külföldi gyógyszert. De Bali Sándor nemcsak, hogy szimbolikus figurája volt az 56-os forradalomnak, hanem a Kádár-rendszer szemében a legirritálóbb szimbólum, a munkásvezér, akinek sikerült munkások tömegét maga mögé állítania. Elég szomorú, hogy ma már senki nem ismeri a nevét. Nem attól féltek a hatóságok, hogy túlságosan sokan lesznek a temetésen, hanem attól, hogy rendszerellenes demonstrációvá alakul a gyászszertartás.”
Nyitókép: YouTube